Mária gyermekével, Assisi Szent Ferenccel és Alexandriai Szent Katalinnal

A bolognai festő szülővárosán kívül Genovában, Firenzében, Rómában és rövid ideig Fontainebleau-ban dolgozott. Eklektikus stílusának alakulásában Raffaello és bolognai követőinek művészete mellett Parmigianino és Giorgio Vasari manierizmusa játszott szerepet. A gyermekét imádó Madonna félalakja szinte demonstratív hódolat a raffaellói eszmény előtt. A testtartások hangsúlyozott eleganciája, a ruharedőzés díszessége, Szent Ferenc fejének finomra csiszolt modellálása, vagy a párna selyembojtjának puha könnyűsége már inkább a parmigianinói látásmódból eredeztethetők. A Vasari-hatást legmeggyőzőbben a négy alak összezsúfolása, a kompozíció levegőtlensége tanúsítja: a képen épp annyi tér van, amennyit plasztikus tömegükkel maguk a szereplők teremtenek rajta, sem természeti, sem építészeti motívumok nem jelzik a befogadó környezetet, a helyszínt. A Madonnához és a két szenthez képest aránytalanul nagyra, herkulesire formált gyermektest, együtt a hatalmas, világító homlokkal bizonyára szakrális jelentéssel bír. A gyermek Jézusban a leendő Megváltót megmutatni, a legkülönfélébb módokon és attribútumokkal Jézus isteni természetét sugallni a Madonna-ábrázolások végtelenül hosszú sorára jellemző. A Jézus-alaknak ez a tudatos megfosztása minden gyermeki bájtól, szembetűnő kontrasztja Mária és a két szent eleganciájával azonban olyan módja a szimbolikus kifejezésnek, amelyhez akár Prospero Fontana, akár a környezetében dolgozó más festők életművében nehéz igazán közeli analógiát találni.

Tátrai Vilmos ©