A Szent Család Szent Katalinnal

Az Abruzzók egyik kisvárosából, Lancianóból Velencébe származott festő, anélkül hogy tanítványa lett volna, Tiziano egyik leghűségesebb követőjévé vált, akinek képeit a távolabbi múltban gyakran a velencei festőfejedelemnek tulajdonítva tartották számon. Fő specialitását a kisméretű magánájtatossági képek alkotják, de többek közt a Szépművészeti Múzeum is őriz tőle egy nagyobb méretű kompozíciót Krisztus és a házasságtörő nő jelenetével, és tudunk néhány oltárképéről, mennyezeti képéről és portréjáról is. A Szent Család Szent Katalinnal témájú képet Tiziano-művekkel összehasonlítva nem nehéz észrevennünk, miként óvakodik Polidoro a kompozíció bonyolításától, egyensúlyának kicsit is merészebb kibillentésétől, hogyan bizonytalanodik el a térbehelyezés és a csoportfűzés nehézségeivel szembesülve, hogyan terheli meg a drapériákat könnyednek szánt, mégis inkább nehézkesre sikeredett ecsetvonásokkal, és miként szűkíti a megjelenítendő érzelmek skáláját. Mindez azonban csak több művét együtt látva és a tizianói mércét alkalmazva zavarja meg esztétikai örömünket. Amúgy biztosan elnyeri tetszésünket Szent Katalin gyengéd kedvessége és eleganciája, a tizianói Pesaro oltárkép (Velence, Frari templom) monumentálisan patetikus Madonna gyermekével csoportjának ügyes otthoniasítása magánájtatossági kép céljára, József jóságos tekintete, hegyes, keskeny orra és puha szakálla, a háttér hajladozó lombjai, és a kép egészének meleg tónusú színeivel szépen harmonizáló, felhős alkonyi ég.

Tátrai Vilmos©