Szibilla

A görög és a római mitológia szibillái a középkorban az ótestamentumi próféták társaivá váltak, miután néhány jóslatukat a Messiás eljövetelére vonatkoztatták. A próféták és szibillák együttes ábrázolására Michelangelo Sixtus-kápolnabeli freskói szolgáltatják a legnevezetesebb példát. Felirat, vagy egyértelmű attribútum híján nem tudjuk, hogy jelen festményen melyik szibillát látjuk. A fiatal nő baljával a pergament rögzítő fatáblát, jobbjával a lúdtollat tartja. Az írást éppen megszakítja, égre emelt tekintete jelzi, hogy sugallatra vár, és majd azt fogja az alul felkunkorodó pergamenen rögzíteni. A prófétanő balról jobbra kivilágosodó zöldes-szürke háttér előtt jelenik meg. Arcának kifejezése enyhén szentimentális, tollat tartó kezének mozdulata az eltartott kisujjal finomkodóan elegáns. A testformák porcelános simaságával összhangban a fehér ing, a világos zöld tunika és a kék lepel redőzése csak rendkívül mértéktartóan mozgalmas. Az összhatást az a klasszicizáló eszmény uralja, amely Annibale Carraccitól és Guido Renitől kezdve a bolognai 17 -18. századi festészet nagy részét jellemzi. Franceschini egész pályája ennek az ideálnak a jegyében telt, de Bologna határain messze túlterjedő sikerében az is szerepet játszott, hogy a fennkölt klasszicizálást gyakran rokokó könnyedséggel ékesítette.
A Zichy gyűjteményben a szibilla mellképe annak ellenére szerepelt Elisabetta Sirani neve alatt, hogy a 19. század második felében már biztosan olvasható volt a vakkereten Franceschini neve.

Tátrai Vilmos©