Mária gyermekével, a kis Keresztelő Szent Jánossal és egy püspökszenttel

Tiziano kortársai között Palma Vecchio az egyik legkiválóbb, és erről akár ennek a rossz állapotban fennmaradt – vagy talán befejezetlen? – képének a láttán is meggyőződhetünk. Kicsiny képének szereplői, akik közül csak Jézus egészalakos, testtartással, gesztussal, arckifejezéssel szervesen egységes csoportot alkotnak. A kompozíció egysége az egymásra utalások lüktetően élő rendszerével, gördülékenységgel, folyamatossággal, áramló mozgalmassággal teremtődik meg. A gyermek Jézus nem csak azzal válik a jelenet gyújtópontjává, hogy a másik három szereplő tekintete reá irányul, hanem azzal is, hogy fejének és jobb karjának ellentétes irányú mozgása, elforduló törzse, kinyújtott és felhúzott lába, vagyis egész testtartása mintegy összefoglalja Mária, a püspök szent és a kis Keresztelő Szent János testtartását, térben elfoglalt helyét és Jézusra összpontosuló hódolatát, áhítatát. Ennek az életteli összehangolásnak a formák lekerekítése, a kiemelés és elhagyás is része, hisz a részleteknek az az aprólékos kidolgozása, ami a Bellini követőkre még jellemző volt, újból és újból megállítaná a néző tekintetét. Palma érezhetően nagy figyelemmel fordult Raffaello művészete és általában az érett reneszánsz firenzei-római kiteljesedése felé. A Bergamo környékéről elszármazott festő „velenceisége” mégis csorbítatlan. Harmonikusan, ám egyszersmind lazán komponál, szereplői pedig inkább egy bukolikus álomvilág lakói, mint földöntúli és evilági energiával teli hősök és hősnők.

Tátrai Vilmos©