Miért és mikor növesztenek bajuszt vagy szakállat a férfiak? Van, aki vallási megfontolásból, van, aki a férfiasság jeleként tekint a szakállra. Egyes kultúrákban lehet a gyász jele, de szimbolizálhatja a kívülállást, a társadalommal való szembefordulást is. De vajon novemberben miért lesznek még többen?
A 2000-es évek elején ausztrál kezdeményezésre férfiak sokasága letette egy hónapra a borotvát és megnövesztette bajuszát. Ezzel a „férfias” tettel pont a férfiak gyenge pontjára, a férfiakat sújtó betegségekre kívánták felhívni a figyelmet. Mára már az egész világot behálózta a movember-mozgalom: novemberben kiszőrösödnek a férfiak, általában nem csak bajuszt, hanem szakállat is növesztenek.
A divat és vele együtt a szakállviselet, illetve nem-viselet folyton változik. Európában megfigyelhetünk szakállas és sima bőrű periódusokat. Míg a 19. század a szakállasoké volt – gondoljunk csak a Ferenc József nevével fémjelzett arcszőrzetre vagy Kossuthra -, a világháborúk idején a sima arc vált általánossá. Bár még gyakran viseltek vékony bajuszt a férfiak, de ez inkább sorolható a „jófiús” sima arcúakhoz, mint a borostás „rosszfiúkhoz”. A szakáll megnövesztése az elmúlt évtizedben nem csak a movember-mozgalom hatására terjedt el. A 20. század második felétől a szakáll viselése az ellenállók, a kívülállók sajátja lett.
Milyen szakálltípusok terjedtek el a 20-21. században? Kik voltak a „példaképek”? Keressünk válaszokat a Múzeum falai között!
Krisztus és a házasságtörő asszony jelenete a keresztény bűnbocsánat szép megfogalmazása és a lutheri erkölcstan egyik fontos példázata. De minket most elsősorban a festményen szereplő férfiak arcszőrzete és hajviselete érdekel. Kétségtelen, hogy világszerte a legismertebb szakállas férfi Jézus (szakáll nélkül csak a korai Jó Pásztor ábrázolásokon jelenik meg). A festményen két férfi kivételével mind szakállat visel: Jézus követői is és a farizeusok is. Ám itt nem a Jézus korabeli „divat” jelenik meg, hanem inkább a 16. századi. Jézus szakállviselete a 20. században is követőkre talált, gondoljunk csak a hippikorszakra, amely felkarolta a hosszú, kócos hajjal együtt a hosszúra növesztett szakállat is. A társadalom elleni lázadásuk egyik eleme éppen az ápolatlanság volt, ezzel is társadalmi normákat kívánták felrúgni. A magyar beat-korszakot is hasonló arcok jellemezték, a rendszer üldözte is a „normálistól” eltérő kinézetet: próbálta tiltani a farmer mellett a hosszú hajat és a szakállat is, ami sokakban felidézte Jézus képét. Később a lázadó szubkultúrák megmaradtak, a szakáll elkezdett valamilyen radikális kívülállást jelenteni, így van ez ma is a hipsztereknél.
Itt egy igazán különleges szakáll! A „grien” gúnynévvel illetett Hans Baldung (a kígyó testét borító fémes, zöld árnyalatot előszeretettel alkalmazta, innen a jelző) az első emberpárt ábrázoló óriási fatábláin nem a bűnbeesés tragikuma, hanem az érzéki csábítás, a kínzó vágy áll a középpontban. A korban népszerűek voltak a férfiakat csábítással, női praktikákkal romlásba taszító asszonyok ábrázolása. Baldung nem csupán a Paradicsomból kiűzetett Ádámot akarta megidézni, hanem a kor Férfiját, aki bármennyire is erős és szeretne erkölcsös lenni, nem tud ellenállni vágyainak és a Nő érzéki csábításának. Ádám fájdalmasan szorítja oldalbordája helyére öklét, hajtincsei kis ördögi/szatíri szarvakat formáznak, kecskeszakálla pedig a korabeli szatír-ábrázolásokat idézi.
A posztmodern szakáll ironikus és azt üzeni, “én megtehetem”. Viselőjét nem köti semmiféle dresszkód, valószínűleg a hagyományos értelemben vett főnöke sincsen, nem kell belesimulnia egy csapatba, sem pedig a „jófiúk” közé. A posztmodern szakáll nagy önbizalmat és természetes férfiasságot sugall, ápolatlan bozótok helyett pedig pontosan nyírt, fésült és illatosított szőrzetet hordanak a legtöbben.
A borbély szakma szinte hamvaiból támadt fel. Az otthoni használatra készült borotvák és villanyborotvák korában senki nem járt borbélyhoz, igaz, nem is nagyon volt hova. A férfi fodrászok olykor vállaltak borotválást vagy szakálligazítást, de a legtöbb férfi saját maga intézte otthonában. A hipsztereknek hála, a szakáll újra divatba jött, és életstílusukhoz jobban passzolt, hogy legyen „egy hely, ahol igazán férfinak érezheted magad” és persze „egy igazi férfinak igazi törődés jár” (barber shopok szlogenjei).
Romanino modellje lehetne egy 16. századi hipszter: nehéz, aranybrokát ruhája és díszes kardja előkelő, nemesi származásra utal. Ábrándos, távolba révedő tekintetéhez nem igazán illik a derekára kötött kard, valószínűleg csak egy kellék. Bár szakálla nem az a „tipikus” hipszter szakáll, de még biztos növeszti egy kicsit!
Ez a 16. századi arckép magán viseli a kor itáliai portréfestészetére jellemző jegyeket: félalakos portré, fontos a kéz ábrázolása, a modell lélekábrázolása, az ember, mint szellemi és társadalmi lény jelenik meg a maga sokoldalúságában. Titokzatos arcú, ábrándos tekintetű szakállas férfink kilétéről nem tudunk sajnos semmit. Ki lehet ő? Egy egyszerű nemes vagy kereskedő, esetleg kézműves? Szakálla mindenesetre egyszerű, nem fazonírozott, de ápolt!
Ez aztán a szokatlan páros! Ki lehet ez a titokzatos tekintetű férfi, aki kettős portrét rendelt magáról és kedveséről? Minden bizonnyal nem lehet alacsony származású, ha efféle kiadásokat megengedhet magának, de ha figyelmesen megnézzük a festményt, látjuk, hogy kesztyűje ki van szakadva. Ha valóban fennállt ez a kis malőr a festmény születésekor, miért nem kérte meg a művészt, hogy rejtse el ezt az apró hibát? Lehet, hogy nincs is megrendelő, hanem a festőt látjuk szerelmével? Ez megmagyarázná a kihívó tekintetet és azt, miért ragaszkodott a kendőzetlen valóság megörökítéséhez. Mindenesetre abban talán egyetérthetünk, hogy jól áll neki a szakáll, természetesnek hat, nincs benne semmi mesterkéltség.
A Szépművészeti Múzeum gyűjteményének sok vihart kavaró műve előtt állunk. Alkotója Sebastiano del Piombo, kiváló velencei származású festőművész, aki életműve jelentős részét Rómában hozta létre. A velencei festészetet ötvözte Raffaello jellemábrázolásával és Michelangelo monumentalitásával. Raffaello korai halála után Róma legjobb arcképfestőjének számított. Ismeretlen férfiról készült alkotása még a hozzáértőket is megtévsztette: korábban – amikor Pulszky Károly megvásárolta a festményt – Raffaello művének tartották. Amikor kiderült, hogy „csak” Sebastiano del Piombo az alkotó, politikai ellenfelei indokolatlanul meghurcolták az akkori főigazgatót a „rossz vétel” miatt, sőt, egyenesen öngyilkosságba kergették. Szerzőségétől függetlenül fantasztikus portréról beszélünk; ebből is látszik, hogy egy-egy mű kvalitását nem az alkotó neve adja. De állomásaink közé elsősorban a fiatalember szakálla miatt került a festmény! A férfi a kor divatjának megfelelő öltözéket visel, jómódúnak tűnik. Sajnos a kezében lévő papír nem ad a nézőnek támpontot, hogy kivel állunk szemben. Ábrándos tekintete, finom vonásai – és persze a papír – azt sugallhatják, hogy a férfi költő vagy humanista. De lehet, hogy csupán egy előkelő ifjú, aki szívesen tetszeleg efféle szerepekben. Ha a 16. században lettek volna hipszterek, ilyennek képzelhetnénk őket.
Lássuk, milyen szakállat viseltek a Velencei Köztársaság legmagasabb rangú tisztségviselői, a dózsék, akikről az 1360-as évektől készült portré a Doge-palota Nagy Tanácsterme számára. Ha már a dús arcszőrzet mellett döntöttek, gondosan fazoníroztatták, ápolták, ahogy azt Pietro Loredano félalakos portréján is láthatjuk, aki a 84. volt a sorban. Természetesen a kor legnagyobb művészei jegyezték ezeket az arcmásokat, Loredano portréja például Jacopo Tintoretto műhelyéből került ki, aki 1559-től a Köztársaság hivatalos festője, a dózsék portréfestője volt. Sajnálatos módon ez a történelmi és művészettörténeti jelentőséggel bíró portrégaléria 1577-ben egy tűzvész során nagyrészt megsemmisült, többek között Loredano dózse több portréja is odaveszett.
Tiziano a városállam hivatalos festőjeként a dózsét hatalomra jutása után, 1553-54 körül festette le. A palota 1577-es leégésekor ez a kép is megsemmisült, a budapesti festményt a tűzvész után festette a mester, többé-kevésbé emlékezetből. Nem okozhatott gondot a feladat Tizianónak, hiszen ebben az időszakban nem volt versenytársa Velencében a portréfestők között. Művészetének nem csak Velencében voltak csodálói, hanem Európa-szerte: uralkodók halmozták el megrendeléseikkel, így lett Tiziano „a festők királya, nem utolsó sorban azért, mert királyok festője volt”. Az idős férfi a dózsék hagyományos süvegét és aranybrokát köpenyét viseli. Tiziano érzékletes, virtuóz festésmódja szinte tapinthatóvá teszi nem csak a fényes brokátköpenyt, hanem a modell őszbe hajló szakállát is. A portré magán viseli az érett reneszánsz jegyeit: a modell magabiztos, méltóságteljes alakja belső harmóniáról és bölcsességről tanúskodik, amihez lássuk be, gondosan ápolt szakálla is hozzájárul.
Egy Nürnbergben működött flamand festő nürnbergi kereskedőről festett egészalakos portréja előtt állunk. Számos portré ismert Neufchâtel-től, ám általában félalakosak. A monumentális méret, csakúgy mint a férfi díszes kiegészítői a megrendelő gazdagságát hivatottak hirdetni. Pilgram jómódú kereskedőként megengedhette magának a fényűzést, bár jó protestánshoz híven ruházata egyszerű és természetesen fekete, ám a finom csipke, a míves tőr és kard ékes jelei a jómódnak. Arca kissé rideg, távolságtartó, ám ezt némileg tompítja puha körszakálla. Láthatjuk, hogy sokszor előnyére válhat a férfiaknak, ha megnövesztik szakállukat, bizalmat ébreszthet még egy ilyen kimért férfiú is, mint H. H. Pilgram!
Megint egy titkokkal teli szakállas férfi! Ápoltsága felől semmi kétség: szakálla jól fésült, középen még el is van választva, ruházata egyszerű – a kor elvárásainak megfelelően sötét színű. A kép modellje lehet költő vagy filozófus, erre utalnak a festményen megjelenő szimbólumok, rejtett utalások. A férfi baljában egy papírdarabot tart, rajta felirat spanyolul: „nincs öröm, öröm nélkül” és az 1569-es évszám. Tehát a festmény keletkezési helye és ideje egyértelműen kiderül, míg a modell személye rejtve marad. A férfi ölében fekvő macskaszerű állat nem olyan biztos, hogy macska, egyes kutatók szerint inkább egy kissé ügyetlenebbül megfestett leopárd. A macska a szabadság szimbóluma szokott lenni, míg a leopárd – Plinius alapján, Cesare Ripa 17. századi Ikonológiája értelmezésében – olyan vágy megtestesítőjeként szokott szerepelni, amely előbb elcsábítja, majd elpusztítja az embert. A festmény értelmezéséhez további adalékot nyújt a férfi kalapján lévő kitűző, amelyen hajlott hátú alak egy nagy kereket cipel a hátán. Hasonló illusztráció Gilles Corrozet 1540-es Hecaton Graphie című, emblematikával foglalkozó művében szerepel, jelentése: „mindenkinek viselnie kell a saját sorsát”. Összegezve az eddigieket: nem egy átlagos portrét látunk egy szakállas férfival, aki szereti a macskákat. A kép megrendelője korának humanistája, aki jártas volt az ikonológia és emblematika tudományában. Attól függően, hogy macskáról vagy leopárdról beszélünk, épp szabadságának int búcsút vagy vágyai igájába hajtja fejét és mindezt alázattal viseli/hordozza.
