Krisztus útja a Golgotára

Bassano manierista korszakában, Parmigianino művészetétől befolyásolva készült ez a kép, azzal a fajta manierizmussal, amely nem formalista-akadémikus, hanem expresszív-misztikus. A festő a jobbról balra haladó menetből közelképi kivágatot nyújt, amelyben a szereplők villanásnyi időre, mintegy lidérces álomban tűnnek elénk. A földre roskadó Krisztus a szenvedés minden külső jele nélkül fordul „Jeruzsálem leányai” felé. Veronika arcát nem látjuk, de az irgalmasság kendőjét nyújtó pompás alakja így is a szépséggel azonosuló jóság megtestesítőjévé válik. Szűz Mária és kísérői a fájdalom géniuszai, megnyújtott arányaikkal átszellemített lények, fehér kendőjük kísértetiesen kígyózik. Lovak, csillogó vértezetű sisakos katonák, izmos testű arctalan pribékek vonulnak át a színen, összetorlódva, olyan, emberekből épült falat alkotva, hogy az égből csak keskeny sáv látszik, azt is felszabdalják a dárdák és a lesújtani kész korbács. A végzet által terelt, tehetetlenül sodródó tömegben, ebben a mesteri kézzel megrendezett káoszban, hatalmas erővel szólal meg Krisztus magárahagyatottságának témája. A fölényes biztonsággal összehangolt kompozíció, a Grecót előlegezően deformált arányok, a szeretet, a keserűség és a brutalitás egyidejű mozdulatai, a fémes barnákon, rézvörösökön, mohás zöldeken, a gyötrelem kalligráfiájával gyűrődő ruhákon és a páncélokon megcsillanó fények mind arról győznek meg bennünket, hogy Bassano ismert életművén belül ennek a passió-témának ez a legérettebb megfogalmazása.

Tátrai Vilmos ©